Amikor Bruckner Szigfrid, a kiérdemesült cirkuszi oroszlán először üvöltött föl, Vacskamati megjegyezte:

– Ijesztgetni akar bennünket.

A második ordításnál azonban már gyanakodni kezdett.

– Talán éhes – mondta.

– Lehetetlen – rázta a fejét Ló Szerafin, a kék paripa –, tegnap kapta meg a nyugdíját és negyven kiló parizert vett magának.

– Világos, telezabálta magát – vélte Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl. – Azért ordít, mert negyven kiló parizer nyomja belülről.

És ekkor megint fölhangzott a fájdalmas oú-aú-uó. Bruckner Szigfrid ordított. Keservesen.

– Mégiscsak meg kellene néznünk – mondta csendesen Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa.

– Úgy van – bólintott Mikkamakka –, megtekintjük.

Fölkerekedett az egész társaság. Elöl ment Mikkamakka és Vacskamati Mamintival, a kicsi zöld tündérrel. Utánuk Ló Szerafin, Nagy Zoárd és Aromo, legvégül pedig Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű behemót és Dömdödöm:

Bruckner Szigfrid egy tölgyfa alatt ült, mellette érintetlenül hevert a negyven kiló parizer.

– Mi az, talán meg akarsz vendégelni bennünket? – kérdezte Vacskamati.

– Itt van – mondta síri hangon Bruckner Szigfrid –, csak egyétek meg, faljátok föl, tömjétek magatokat… Mit se törődjetek vele, hogy a halotti toromra tartogattam.

– Mire? – érdeklődött Mikkamakka.

– A halotti toromra – mondta még síribb hangon Bruckner Szigfrid. - Én ugyanis meghalok. – Egy nagy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. – Vége a világ legszebb oroszlánjának. – Már sírt. – Vége a világ legrendesebb élőlényének. Csodabruckner Csodaszigfridnek. Csodanekem.

– Megcsodaőrültél? – kérdezte Mikkamakka. – Micsoda történt?

– Ou-au-uó! – üvöltött Bruckner Szigfrid.

– Színészkedik – morogta Aromo –, semmi baja.

– Nem látod, hogy nem nyúlt a parizerhez?

– mondta neki szemrehányóan Ló Szerafin.

– És ünneplőbe öltözött – suttogta megrendülten Szörnyeteg Lajos.

– Hogyhogy ünneplőbe? – kérdezte Mikkamakka. – Tudtommal ez az egy pepita nadrágja van.

Erre Dömdödöm Bruckner Szigfridre mutatott.

– Dömdödöm, dömdödöm – mondta élénken.

Ahá! Most vették észre. Szigfrid a piros nadrágtartóját vette föl.

Mert nadrágtartóból kettő volt neki. Egy szürke és egy piros. Nagy ünnepnapokra pirosba öltözött.

– De hát ne ordíts már, mondd meg, hogy mi bajod! – fordult hozzá Mikkamakka.

– A fogam – suttogta Bruckner Szigfrid –, a fogam!

Ojjé, a hideg csak úgy futkosott a hátunkon: Hű, a foga!

– Nagyon fáj? – kérdezte részvevően Aromo.

Bruckner Szigfrid rázta a fejét.

– Nem, egyáltalán nem fáj…, Most – tette hozzá jelentőségteljesen. – Most még nem fáj. De majd… egy-két nap múlva… au-ou-uó… én úgyis meghalok. Ide nézzetek!

Felhúzta az ínyét, és mindannyian látták, brrr; ó jaj, egy sötét foltocska a jobb fölső szemfogán!

– Hát bizony, ez kilyukadt – mondta borzongva Mikkamakka.

– Egy lyuk – bólogatott Vacskamati.

– Lik – mondta Ló Szerafin.

– Lyukacska – így Szörnyeteg Lajos.

– Likacska – toldotta meg Nagy Zoárd.

– Liki-luki – mondta bánatosan Maminti és akkor Bruckner Szigfrid szörnyűségesen felüvöltött.

– Még egy szójáték, és ütök, vágok, ölök… – itt elcsuklott a hangja – és hara… har… ha… harapok – zokogta –, tudok is én már harapni… Ezzel… Nézzétek…

– Döm – mondta ekkor Dömdödöm –, dödöm.

Bruckner Szigfrid felugrott, és galléron ragadta.

– Szóval te is… te is gúnyolódsz! Azt mondtad talán, hogy lyuk? He? Vagy lik? Luk? Likacska? Lyukacska? He?! Vagy liki-luki? Mi?!

– Dödöm, dömdödöm – rázta a fejét ijedt arccal Dömdödöm.

Látszott, azt magyarázza, hogy dehogyis ilyesmiket mondott. Sőt, ellenkezőleg!

– Azért mondom! – engedte el Bruckner Szigfrid, s azon nyomban sírva is fakadt. – Jaj de sajnálom, jaj de szánom, jaj de siratom szegényt!

– Kicsodát? – kérdezte gyanakodva Aromo.

– Kicsodát? Kicsodát? Hát kinek lyukadt ki itt a foga? Ki van itt halálra ítélve? Kicsoda? – s nehogy kétsége legyen bárkinek is, megdöngette a mellét. – Magamat! Magamat szánom, siratom, sajnálom.

Aromónak elege volt már a nagy siránkozásból. Lebiggyesztette a száját.

– Inkább a fogmosást gyakoroltad volna annak idején. Most nem kellene siránkoznod.

– Azt állítod, hogy sohasem mosok fogat? – pattant fel Bruckner Szigfrid.

– Azt – mondta Aromo.

Bruckner Szigfrid lehajtotta a fejét.

– Hát ez igaz. Ez igaz, Aromo, bevallom. De az nagyon csúnya rágalom volt, hogy annak idején se mostam fogat. Mert annak idején igenis mostam.

– Ezt nem értem – akadékoskodott Vacskamati –, elismered, hogy sohasem mostál, de azt állítod, hogy annak idején mégis mostál…

– Mit értesz te, mit?! – háborgott színésziesen Bruckner Szigfrid. – Ezt a pofon egyszerű dolgot nem érted? Sohasem, de annak idején mégis. Mit nem értesz ezen?

– Már elnézést – rebegte Szörnyeteg Lajos –, akkor mikor mostál te fogat?

– Majd én megmondom, mikor – rikoltotta Aromo. – Mikor a hírt a birka írta, mikor a róka volt a tyúknak a legjobb móka, mikor a szamár volt számtantanár, mikor egy pálcán kézen állt a fácán, és mikor a récék voltak az észmércék.

– Ez gyönyörű szónoklat volt – nézett Aromóra tátott szájjal Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa.

– Különösen az volt szép – suttogta Vacskamati –, hogy mikor egy pálcán kézen állt a fácán.

– Valóban nagyon szép szónoklat volt – mondta gyanakodva Bruckner Szigfrid -, de nem ártana, ha egyenesen is megmondanád, mit hadrikáltál itt. Azt állítottad, hogy mostam annak idején fogat, vagy azt, hogy nem? Az annak idejénről beszélj!

– Az az annak idején akkor volt – mondta Aromo –, amikor, ami elmúlt, az lett a jövendő, és ami ezután lesz, az volt a múlt.

– Beletörött, aj, beletörött! – ordított föl Szörnyeteg Lajos.

– Ó, neked is a fogad? – esett kétségbe Maminti.

– Nem, nem a fogam. Az agyvelőm.

– Mibe törött bele?

– Hát ebbe az egészbe. Amit Aromo mond. Igaz, nem tudtam olyan gyorsan követni, ahogyan mondta, még csak ott tartok, hogy mikor a róka volt a tyúknak a legjobb móka… Hogyhogy, amikor a róka megeszi a tyúkot… akkor miért móka?

– Na, ebből elég – mondta Mikkamakka.

– Csak locsogtok, lefetyeltek itt, neki meg, szegénynek – Bruckner Szigfridre mutatott –, egy szörnyű lyuk van a szemfogán.

– Az ám – bődült el Bruckner Szigfrid –, majd elfelejtettem…

– Ne ordíts, kérlek szépen – mondta Mikkamakka –, inkább üljünk össze, és találjunk ki egy hathatós módszert.

– Milyen módszert? – kérdezte Nagy Zoárd.

– Hathatóst.

– Az milyen?

– Olyan, amitől biztosan elmúlik Bruckner Szigfrid fogáról a lyuk.

– Helyes – kiáltott Vacskamati –, akkor ne is hathatóst, hanem héthetőst találjunk ki sőt! és itt elakadt. – Jaj, nem jön ki.

– Micsoda? – érdeklődött Ló Szerafin.

– Az, hogy nyolcnyatóst.

– Nem baj – vágott közbe Mikkamakka –, mondd azt, hogy tizenhathatóst vagy tizenhéthetőst! Kész. Most már csak okos dolgokat akarok hallani.

Körbeülték Bruckner Szigfridet.

– Akinek valami eszébe jut, az jelentkezzen!

– Eszembe jutott! – rikkantott Szörnyeteg Lajos.

– Mondjad! – néztek rá kíváncsian.

– Azért volt a tyúknak jó móka a róka…

– Most nem arról van szó, hogy akármi eszedbe jut, azzal előálljál – magyarázta türelmesen Mikkamakka –, csak ha Bruckner Szigfrid fogának megjavítására támad egy gondolatod.

– Jaj, nekem mégsem jut eszembe semmi, mégiscsak beletörött az agyvelőm! – siránkozott Szörnyeteg Lajos.

– Jó, akkor ülj oda Bruckner Szigfrid mellé! – intett Mikkamakka. - Tehát kettős feladat: Bruckner Szigfrid foga kilyukadt, Szörnyeteg Lajos agya beletörött. Rajta, elő a mentő ötletekkel!

Egy darabig gondterhelten bámultak maguk elé valamennyien. És persze megint Aromónak jutott eszébe legelőször a megoldás. Azaz, várjuk csak ki a végét. Mert Aromo igen vészjósló ábrázattal emelkedett fel a helyéről.

– Ügy döntöttem – kezdte, de Ló Szerafin rögtön félbeszakította.

– Mi az, hogy úgy döntöttél? Talán az a véleményed!

Aromo lesújtóan ránézett.

– Úgy döntöttem, hogy az a véleményem, miszerint…

– Ezeket a miszerinteket hagyjuk! – legyintett mérgesen Bruckner Szigfrid. – Egyszer találkoztam egy miszerinttel, és összevissza hazudozott nekem. Elegem van a miszerintekből. Az ámbárokból meg az annakellenérékből is elegem van. Az ugyebárokról meg az ámbátorokról nem is beszélve.

– Szóval, te találkoztál egy miszerinttel? Szerinted mi az a miszerint?

– Köcsögkalapot viselt – folytatta zavartalanul Bruckner Szigfrid –, sárga kalucsnit és frakkot. Csokornyakkendővel. És ez a csokornyakkendős miszerint raccsolt is. Ráadásul. Sőt, hazudozott! Raccsolva hazudozott.

Aromo feldühödött.

– Szerinted mi az a miszerint?

– Mi lenne – rántotta meg a vállát Bruckner Szigfrid –, egy kötőszó.

– Szitakötőszó – szólt közbe Vacskamati.

Aromo haragosan a közbeszólóra villantotta a szemét, majd ismét Bruckner Szigfridhez fordult.

– És te találkoztál egy kötőszóval?

– Most mondtam. Sárga kalucsnit viselt. Csokorny…

– És hazudozott?

– Halljátok? Ez megőrült! – nézett szét segélykérően Aromo.

– Egyáltalán nem őrült meg – mondta halkan Mikkamakka –, fenébe a miszerintekkel! Térj a tárgyra!

– Jó, de ne szóljatok közbe! Bruckner Szigfrid foga azért lyukadt ki, mert sohasem mosott fogat. Jó jó – nézett az izgő-mozgó oroszlánra –, mondjuk azért, mert csak annak idején, semmikor se mosott fogat. Tudomásom szerint őkelme legalább százéves, esetleg… ne szólj közbe, mert abbahagyom… esetleg száztizenöt, de maradjunk csak a száznál. Naponta öt percet kellett volna eltöltenie fogmosással, az annyi mint… izé – Aromo az égre emelte a tekintetét, és számolt. Így hangzott: – Zözözizizözözuzu – és már mondta is –, az annyi mint évi ezernyolcszázhuszonöt perc. Az nagyjából, ugye, évi… zözözizizuzu, évi harmincnégy óra, az száz év alatt, zözözizizözizö, száznegyvenkét nap, és még a szökőnapokat bele se számítottam. Azt javaslom tehát, hogy közadakozásból vegyünk kétszáz fogkefét és kétezer-négyszáz tubus fogkrémet, s amíg el nem fogy, azaz száznegyvenkét napig, Bruckner Szigfrid éjjel-nappal egyfolytában mossa a fogát. Pótolja a mulasztást!

Aromo elégedetten leült.

– Uuuuuuu – sóhajtott Bruckner Szigfrid.

– Mi az, fáj? – kérdezték tőle részvéttel.

– Dehogy, de száznegyvenkét éjjel és nappal? Egyfolytában…aúaúaú!

– Hiszen az kis híján öt hónap – mondta sajnálkozva Ló Szerafin. - Azt akarod, hogy ne aludjon, ne egyen, ne igyon, csak nyiszálja, csiszálja, sikálja, kaparja, húzza-vonja?

– Csak ez a megoldás – mondta magabiztosan Aromo.

– Egyáltalán nem megoldás – rázta a fejét Mikkamakka –, a lyuk attól nem múlik el. Moshatja ítéletnapig, a lyuk lyuk marad. Legföljebb tiszta lesz.

– És Bruckner Szigfridnek tiszta lyuk lesz a foga – szellemeskedett Ló Szerafin.

– Nem is arra gondoltam, hogy meggyógyul – mondta Aromo –, csak tanuljon egy kis tisztességet ez a mosdatlan fogú oroszlán.

– Dömdödöm! – nézett rá felháborodottan Dömdödöm.

– Azt akarod mondani, hogy szégyelljem magam?

– Döm – mondta Dömdödöm.

Ami azt jelentette, hogy igenis, szégyellje magát. Mert nem megbüntetni kell Bruckner Szigfridet, hanem meggyógyítani. Elég büntetés neki a lyuk a fogán.

– Bizony – mondta Maminti –, és sajnos egyre nagyobb büntetés lesz.

– Miért? – sírt fel Bruckner Szigfrid.

– Mert a lyuk egyre nő, eszi, eszegeti a fogat, és egyszercsak, zutty, alig marad fog, és ami marad, azt is ki kell húzni.

– Juhuj – rázkódott meg Vacskamati –, foghúzás; az aztán a szörnyű!

Mikkamakka, még mielőtt Bruckner Szigfrid felüvölthetett volna, megszólalt.

– Éppen ezért kérünk valami mentő ötletet.

– Hát – állt fel pironkodva Ló Szerafin, nekem volna egy ötletem. Meg kell előzni a bajt.

Lélegzet-visszafojtva figyelték.

– Bruckner Szigfrid ide ülne, erre a tisztásra – folytatta Ló Szerafin -, elfordítaná a tekintetét, én meg egy jól irányozott, szép, kíméletes rúgással kirúgnám a fogát. Kész. Nem is kellene vele törődni többé.

– Mi, micsoda?! – háborgott Bruckner Szigfrid.

– Nem is olyan rossz ötlet – kuncogott Aromo.

– A te fogad, azt, azt rúgja ki! – kiabált Bruckner Szigfrid.

– Mit ordítasz, Ló Szerafin igazán csak jót akar reked!

– Neki is így akarjon jót mindenki! – hadonászott Bruckner Szigfrid. – Azt mondja, fordítsam el a szemem, a fogam meg tartsam oda. Talán rakjam a szemem a fülem mögé? Mi? És egyáltalán mi a biztosíték, hogy éppen azt a fogamat rúgja ki, amelyiken a lyuk van?

– Mondd már, legföljebb kettővel többet rúg ki! Azok akkor többé már nem fájnak. Még jól is jársz – mondta Aromo.

Nagy hangzavar támadt, Mikkamakka nem tudott rendet teremteni.

– Varázsolj már egy csöngőt! – mondta Mamintinak.

Maminti előhúzta a varázspálcáját, két krakszot meg egy krikszet csinált a levegőben, és már nyújtotta is a csengőt Mikkamakkának.

A csengőszóra elcsöndesedtek.

– Csak azt akarom mondani – kezdte szigorúan Mikkamakka –, de nem folytathatta, mert Bruckner Szigfrid fölugrott.

– Honnan vetted a csöngőt?

– Honnan vettem volna, hiszen Maminti varázsolta.

– Megvan – ordított lelkesen Bruckner Szigfrid –, éljen Maminti!

Nem nagyon értették a hirtelen boldogságot. Miért örül ennyire egy csengőnek? De nem a csengőnek örült.

– Akkor gyorsan csináljál egy újabb krakszot és krikszet, és mondd, hogy tűnjön el a fogamról a lyuk! Hogy erre nem jöttem rá előbb! Gyerünk Maminti! Meg se kottyan ez a kicsiség egy tündérnek!

Odament Mamintihoz, és felhúzta az ínyét. Maminti azonban szomorúan csóválta a fejét.

– Sajnos, Szigfrid, nem megy.

– Mi az, hogy nem megy?!

– Mert ide tudok varázsolni egy csengőt, egy lexikont, vagy ha nagyon akarod, egy traktort is, de fogtömést varázsolni, azt aztán nem tudok.

– Akkor te nem is vagy igazi tündér – háborgott Bruckner Szigfrid.

– Dömdö, dömdö! – szólt rá hangosan Bruckner Szigfridre Dömdödöm, és mindannyian bólogattak, mert hiszen Maminti egy varázspálca-suhintással megmentette egyszer Dömdödöm életét, hogyne volna akkor tündér!

– Mi az, hogy nem tündér – szólt közbe Nagy Zoárd –, ha akarna, mirniksz-dirniksz, szamárrá változtatna téged.

– Tényleg szamárrá tudnál változtatni? – kérdezte gyanakodva Bruckner Szigfrid.

– Tényleg, de akkor egy lyukas fogú oroszlán helyett egy lyukas fogú szamár lennél. A lyuk, az maradna.

– Akkor, sajnos, az egésznek semmi értelme – szomorkodott Bruckner Szigfrid. – Inkább vagyok lyukas fogú oroszlán, mint lyukas fogú szamár.

– Pedig a te esetedben ez tökéletesen mindegy – mondta Aromo.

– De hát nem lehet egyszerre szamár is, meg oroszlán is – sírt fel kétségbeesetten Szörnyeteg Lajos.

– Te, a beletörött agyvelőddel, ne szólj közbe! – oktatta Aromo.

– Gúnyolódni a szerencsétlen betegekkel azt igen, ahhoz értetek, de meggyógyítani… jaj, már látom, hogy fogok fetrengeni a fájdalomtól! - mondta Bruckner Szigfrid.

Vacskamati emelkedett ekkor szólásra.

– Nekem lenne egy ötletem…

– Kalapáccsal kiverni a fogamat, mi? Vagy parittyával kilőni? Ahogy én téged ismerlek…

– Na jó, akkor nem is mondok semmit – sértődött meg Vacskamati, és visszaült a helyére.

Ló Szerafin mérgesen lekapta a szemüvegét.

– Látod, milyen háládatlan vagy – förmedt Bruckner Szigfridre –, így érdemes segíteni neked! Én nem is maradok itt tovább.

Már szedelőzködött is.

– Nono – mondta Mikkamakka –, nem kell azért megsértődni! Maradj csak. Te meg, Szigfrid, ne gyanúsítgass senkit! Halljuk Vacskamatit!

Vacskamati újra felállt.

– Arra gondoltam, hogy levelet kellene írni Bruckner Szigfrid szemfogának.

– És miből gondolod, hogy a szemfoga tud olvasni, amikor ő maga sem tud.

– Még hogy én nem tudok – ágált Bruckner Szigfrid –, az ábécé mind az öt betűjét ismerem!

– Ez most egyáltalán nem érdekes – mondta Nagy Zoárd –, ha nem tud a szemfogad olvasni, majd fölolvassuk neki a levelet. És mit írunk benne? Mondjad, Vacskamati!

– Megkérjük, hogy ne lyukadjon tovább, és ne fájjon Bruckner Szigfridnek.

– Nagyszerű – lelkesedett Nagy Zoárd –, ez a legjobb megoldás!

– Esetleg verseket is írhatnánk Bruckner Szigfrid szemfogának – gúnyolódott Aromo. A gúnyt azonban senki nem vette észre, és Vacskamati már szavalta is a verset:

Igen tisztelt szemfog,
Rajtunk ön ki nem fog,
Önön nevetni fogunk…

és itt elakadt.

– Mondjatok rá egy rímet – kérte.

– Mivel nem a mi fogunk – vihorászott Aromo.

– Mit szemtelenkedsz… majd megsértődik a szemfog, s aztán nézhetünk… főleg szegény Szigfrid nézhet!

– Nem én vagyok a szemtelen – heherészett Aromo –, a szemfog szemtelen.

– Nem értem – sírt fel Szörnyeteg Lajos –, ha egyszer szemfog, akkor hogy lehet szemtelen?

S ekkor szigorúan megszólalt Dömdödöm.

– Döm, döm! – mondta, és Bruckner Szigfridre mutatott.

– Micsoda?! – kiáltott rémülten Bruckner Szigfrid. – Halljátok, mit mond?

– Halljuk, halljuk – bólogattak a többiek, s Bruckner Szigfrid láthatta az arcukon, pontosan azt gondolják, amit Dömdödöm mondott. Mindenki jól értette: azt mondta Dömdödöm, hogy hiába ugrálnak, csakis egy orvossága van a bajnak. Be kell tömni a szemtelen szemfogat.

– Arra gondolsz – kérdezte óvatoskodva Bruckner Szigfrid –, hogy elmenjek egy fogorvoshoz, és krrrzrrr, fúróval…?

– Dödöm – bólogatott Dömdödöm.

– Hát azt aztán nem, de nem ám! – ordított torkaszakadtából Bruckner Szigfrid.

– Jó, ha nem, hát nem – mondta Mikkamakka –, akkor Isten veled. Már állt is fel.

– Gyertek! – szólt a többieknek.

Szedelőzködtek.

– Ezt… ezt nem tehetitek velem! – hápogott Bruckner Szigfrid. – Mi lesz a fogammal?

– Mondtuk, hogy csak a fogorvos segít.

– Olyan mogorva vagy velem – duzzogott Bruckner Szigfrid.

– Mondhatjuk vidáman is – illegette magát Vacskamati. – Csak a, hihi, fogorvos, haha… segít, hehe.

Bruckner Szigfrid felugrott.

– Szétlapítom! – kiáltotta. De lendülete már az első lépés után elhervadt, vállát leejtette, nyakát behúzta, s szomorkásan motyogta maga elé: – Csak a fogorvos segít.

A többiek lélegzet-visszafojtva figyelték: na most mi lesz?

Mi lett volna? Bruckner Szigfrid pózba vágta magát, a fejét fölemelte, a mellét kidüllesztette. Nyoma sem maradt az előbbi, hervatag Bruckner Szigfridnek. Ezen a Bruckner Szigfriden feszült a piros nadrágtartó, melle kosara, mint egy kétakós hordó, na, és a hangja, az volt aztán a királyi!

– Gyerünk ahhoz a fogorvoshoz! Hát mi vagyok én, gyáva nyúl?!

– Nana, csak ne nyulazzunk! – mondta Aromo, de még ez a közbevetés sem csökkentette a pillanat nagyszerűségét. Szeme dülledt, arca horpadt valamennyiüknek ekkora hősiesség láttán. Uramteremtette, ez el akar menni a fogorvoshoz! Uramteremtette! Csodabruckner, Csodaszigfrid!

Még Mikkamakka is dadogott a csodálattól.

– Akk… akkor majd va… valaki elkísér. Ki vállalkozik?

– Én, én! – kiabálták, de végül is Aromóra esett a választás, mert ő már kétszer is járt a városban, sőt saját állítása szerint egy ízben már majdnem ült villamoson is.

– És énvelem mi lesz? – zokogott csöndesen Szörnyeteg Lajos, amikor már éppen indulni készültek.

– Hogyhogy teveled mi lesz? – nézett rá megütközve Nagy Zoárd.

– Az agyvelőm – bökött a fejére –, már elfelejtetted, hogy az agyvelőm beletörött?

– Tényleg, tényleg – zúgták –, vigyétek Lajost is!

– Akkor egy fogorvos, és utána egy agyvelőjavító – mondta Mikkamakka.

Búcsúztak.

– Kinek van egy zsebkendője? – kérdezte Vacskamati.

– Minek? Bőgni akarsz? – mordult rá Bruckner Szigfrid. – Semmi szükség bőgésre. Nem a halálba indulok. Ugyan! Csak egy vacak fogtömés! Mi az egy hősnek?!

– Dehogy akarok sírni! – mondta Vacskamati. – Csak szeretném utánatok lengetni a zsebkendőmet.

– Ami nincs – mondta Ló Szerafin.

– Akkor a kölcsönzsebkendőmet.

Zsebkendője azonban csak Bruckner Szigfridnek volt.

– Na jó, kölcsönadom – mondta –, elvégre nekem lengetsz. Tessék. Bár egy kicsit azért sírhattál volna. Az megnyugtató, ha ok nélkül sírnak a emberért.

Átnyújtotta a zsebkendőt.

Vacskamati lengetett, és aztán sorban valamennyien. Bruckner Szigfrid Aromóval és Szörnyeteg Lajossal eltűnt az erdei úton.

Jó párat lépegettek – kipi-kipi: Aromo, bim-bum: Bruckner Szigfrid, és kliff-klaff: Szörnyeteg Lajos –, amíg a városba értek:

Bruckner Szigfrid olyan büszkén ballagott az utcán, hogy hétszázhúsz kitüntetés elfért volna a kidüllesztett mellén. Ámde ekkor megszólalt Aromo.

– Itt a ház.

– A… a fogorvosé? – tekergette a nyakát Bruckner Szigfrid.

Aromo bólintott, és Bruckner Szigfrid mellére pillantott. „Már csak ötszázegy kitüntetés férne el rajta” – gondolta kárörvendve. A lépcsőházban már csak huszonegy kitüntetés fért volna Bruckner Szigfrid mellére, sőt… egy lépcsőkanyar… tizenkilenc kitüntetés, két lépcsőkanyar… nyolc kitüntetés, három lépcsőkanyar, és azt mondta Bruckner Szigfrid:

– Otthon felejtettem a zsebkendőmet. Visszamegyek.

– Íme a hős oroszlán! – szavalta Aromo. – A bátrak bátra, a rettenthetetlen! Hihi, hallod?

Mindhárman füleltek.

Ezt hallották: ziiirrrrzzrrr.

– Valamit fúrnak – mondta Szörnyeteg Lajos.

– A fogamat… a fogamat fúrják! – ordította Bruckner Szigfrid, és rohant volna le a lépcsőn, de Aromo eléje ugrott.

– Azért is! – mondta, és betuszkolta Bruckner Szigfridet egy ajtón, amelyen ez a felirat díszelgett:

DR. ZIRZURR
FOG- ÉS AGYARBARÁT

Na, lenyomták ott Bruckner Szigfridet egy székbe.

– Jaj! – rikoltott Bruckner Szigfrid.

– Ne ijesztgessen! – mondta neki megrovóan dr. Zirzurr, és megindult felé a fúróval.

– Kitátani! – mondta, és zirzurr, már berregett is valami, csörrent is valami, nyekkent is valami, nyikkant is valami, zuttyant is valami, pottyant is valami, kottyant is valami… És ekkor azt mondta dr. Zirzurr: – Nna!

– Én, drága doktor úr – szólt ekkor közbe Bruckner Szigfrid –, rettenetesen ordítani fogok.

– És ha szabad érdeklődnöm, miért? – kérdezte dr. Zirzurr.

– Ha fúrni tetszik.

– Kifúrva – mondta büszkén dr. Zirzurr.

– Ha tömni tetszik.

– Betömve – sugárzott dr. Zirzurr.

– Kész?

– Kész.

– Bruckner Szigfrid fölugrott, és egy tükörhöz rohant.

– Ide süss! – ordította. – Itt a tömés! Idenézz, milyen gyönyörű! A legcsodálatosabb tömés! Na, mit szólsz? – fordult Aromóhoz. – Láttál már ilyen gyönyörűt? – Nyolc kitüntetés. – Dokikám, maga egy műbűvész vagy bűművész, vagy amit akar! – Két cuppanós csókot nyomott dr. Zirzurr arcára. Huszonegy kitüntetés.

– Jaj! – mondta dr. Zirzurr, ami nem is csoda, te is azt mondanád, ha megcsókolna egy oroszlán. Ráadásul kétszer is.

Hétszázhúsz kitüntetés.

– Kinek van az erdőben fogtömése, na, kinek? – ugrált Bruckner Szigfrid. – Természetesen csak nekem! Csodabruckner Csodaszigfridnek. Csodanekem. Csodafogtömésem!

– Egyáltalán nem fájt? – kérdezte gyanakodva Aromo.

– Ugyan, egy hősnek! – legyintett Bruckner Szigfrid.

– Doktor úr – mondta ekkor Aromo –, nem lehetne egyet nekem is? – És megpöccentette a fogát.

– Tömés?

– Igen.

– Lyukas?

Aromo reménykedve eltátotta a száját.

– Aá. Ao eée – nyögte tátott szájjal, ami azt jelentette: talán, nagyon remélem. Mármint reméli, hogy lyukas a foga.

Dr. Zirzurr belekalamolt a szájába egy kis nyeles, kerek tükörrel.

– Csodálatos fogak – mondta elismerően. – Egy árva lyuk nincs rajtuk.

Aromo elkeseredett.

– Egy kis tömést azért…

– Megőrült, kérem?! – mérgelődött dr. Zirzurr. – Egészséges fogat kifúrni! Hogy képzeli?

– Hehe – heherészett Bruckner Szigfrid a tükör előtt. – Egyedülálló produkció! Fogtömés az erdőn! Mehetünk. Gyertek, ti… ti fogatömetlenek!

– És én? Énvelem mi lesz? – motyogta Szörnyeteg Lajos.

– Önnek is lyukas a foga? – kérdezte dr. Zirzurr.

– Nem. Az agyvelőm. Beletörött. Egy agyvelőjavító kellene.

– Á, á – mondta a fogorvos –, agyvelőügyben forduljon bizalommal dr. Zirzurrhoz. Majd én… Foglaljon helyet!

Szörnyeteg Lajos boldogan leült.

– Fájni fog? – kérdezte.

– Egy picikét se – mondta dr. Zirzurr. – Nézzen mélyen a szemembe!

Szörnyeteg Lajos nézett.

– Elég mély? – kérdezte.

– Kiváló – mondta dr. Zirzurr. Majd mély hangon megkérdezte: – Kanállal eszi ön a levest vagy villával?

– Kanállal – mondta Szörnyeteg Lajos.

– És a mákos tésztát?

– Azt villával… de szükség esetén kanállal is meg tudom enni. Sőt, még szükségebb esetén…

– Na, na tessék csak mondani!

– Kézzel is – suttogta Szörnyeteg Lajos.

– Remek, várakozáson felüli! – mondta dr. Zirzurr. – Itt valamennyiük előtt ünnepélyesen kijelentem, hogy az ön agya a legtöretlenebb. Szuperjó, príma agyvelő.

Így hát boldogan és egészségesen elindultak hazafelé. Csak Aromo volt kicsit szomorú. Lám, Bruckner Szigfrid egy fogtöméssel fölébe kerekedett.

– Ezt érdemlem, amikor mindig rendesen mosom a fogam? – morgott.

– Egy pár virsliért megmutatom neked a fogtömésemet – mondta neki nagyképűen Bruckner Szigfrid.

És mentek hazafelé. Kipi-kipi: Aromo, bim-bum: Bruckner Szigfrid, és kliff-klaff: Szörnyeteg Lajos.

Addig-addig kipi-kipi és addig-addig bim-bum meg kliff-klaff, amíg vissza nem értek a Négyszögletű Kerek Erdőbe. Na, volt ám öröm, hejehuja, kalaplengetés. Hurrá, hurrá, megjöttek! Csak Ló Szerafin gyanakodott egy picinykét.

– Nézzétek, Bruckner Szigfrid hogy fönnhordja az orrát – mormogta.

– Talán lát valamit az égen – mondta Vacskamati, s egyúttal meg is kérdezte: – Szigfrid, mi van ott fönt olyan érdekes?

De Bruckner Szigfrid elhúzta a száját, s csak úgy foghegyről odavetette Vacskamatinak:

– Hogy beszélsz egy hőssel?

Egy kis csend támadt, tekergették a nyakukat, meresztgették a szemüket, keresték a hőst.

– Hogyhogy hőssel? – értetlenkedett Mikkamakka. – Na meséljetek már, mi történt?

Aromo könnyedén előlépett és legyintett.

– Doktor Zirzurr betömte Szigfrid szemfogát. Semmiség az egész. Egy csecsemő is nevetve kibírná.

Bruckner Szigfrid harsogó gúnykacajt hallatott.

– Még hogy csecsemő! Rettentő fájdalmas volt. A csillagokat láttam. De egy hős nem sír, nem jajgat, nem remeg!

Szájtátva nézték Bruckner Szigfridet, aki, íme nem sír, nem jajgat, nem remeg, s ezt a kicsi csodálatszünetet használta föl Szörnyeteg Lajos a megszólalásra.

– És az én agyvelőm – mondta – egy szuper…

De nem jutott szegény tovább, mert Ló Szerafin egy finom patamozdulattal félresöpörte, és Bruckner Szigfrid előtt termett.

– Mutasd a fogtömésedet! – mondta izgatottan.

Bruckner Szigfrid felkacagott.

– Ingyen? Majd bolond volnék ezt az egyedülálló csodát ingyen mutogatni! Egy pár virsliért megnézheted.

Zúgtak, morogtak a többiek.

– Ez megőrült – mondta Vacskamati. – Mindig tudtam, hogy nagyképű vagy, de hogy ennyire! – förmedt Bruckner Szigfridre, és elfordult az oroszlántól. Éppen Szörnyeteg Lajos felé fordult. Lajosnak ez éppen kapóra jött, és magyarázni kezdett:

– Vacskamati, ide figyelj, az én agyvelőm egy szuper…

De Vacskamati rá se hederített.

– Láttatok már ilyen nagyképű oroszlánt?! – zsörtölődött.

– A fogorvosi székben, ott bezzeg nem volt ilyen nagy legény! – rikkantott közbe Aromo.

De Bruckner Szigfrid erre is csak legyintett.

– Mit irigykedsz! Hogy könyörögtél egy fogtömésért, de doktor Zirzurr megmondta, csak hősöknek lehet – mondta gúnyos félmosollyal.

A társaság megint ámulatba esett.

– Igazán? – kérdezte ámultan Ló Szerafin.

Szörnyeteg Lajos most hozzá fordult.

– Ide nézz, Szerafin, az én agyvelőm egy szuper…

De most sem juthatott a mondat végére, mert Aromo, miközben vad tekintettel nézett Bruckner Szigfridre, közbevágott:

– Nahát, most már bánom, hogy elmentem veled.

– Mintha bizony egyedül nem találtam volna oda! Kinek van az erdőn fogtömése?! – bődült el. – Na kinek? Csodabruckner Csodaszigfridnek!

– Ami azt illeti – szólalt meg erre Maminti, a kicsi zöld tündér –, elég buta oroszlán vagy te.

– Dödöm – helyeselt Dömdödöm.

Bruckner Szigfrid erre még jobban felhúzta az orrát.

– Ugyan, kis mitugrász, irigy társaság, törődöm is én veletek.

Ezzel hátat fordított nekik, és elindult az erdő felé. Az orrát nagyképűen az ég felé tartotta.

– Hova mész, Szigfrid, még nem is láttuk a fogtömésedet.

– Hagyjad csak, hadd menjen – mondta csendesen Mikkamakka.

Szomorúan bámultak a távolodó oroszlán után.

A csendben megint megszólalt Szörnyeteg Lajos.

– Az én agyvelőm egy szuper…

– Egy törpeszuper, tudjuk, mit mondogatod annyit – vágott közbe Aromo.

De Szörnyeteg Lajos talán észre sem vette, hogy megint félbeszakították a mondókáját, ijedelem ült az arcára, és Szigfrid felé mutogatott.

– Jaj, nézzétek, éppen a verem felé megy… Szigfrid… Szigfrid… a régi farkasverem felé mész, nézz a lábod alá! – kiabálta.

De annak kiabálhatott, vak is volt, s úgy tetszik, süket is a dicsőségtől.

– Ha a büszkeségtől nem tud a lába alá nézni, csak nézze az eget - mondta Ló Szerafin.

– De beleesik a verembe – ijedezett Szörnyeteg Lajos.

– Hadd essen – mondta Vacskamati.

– Dömdödöm! – horkant fel erre Dömdödöm.

– Vigyázz! A verem! – ordította Mikkamakka.

Na de ordíthatott. Mert akkor már csörömpölt, zörömbölt, sittyent, suttyant és a gödör fenekén egy nagyot huppant Bruckner Szigfrid. Belepottyant a verembe. Ordított is nagy kétségbeesetten.

A többiek meg rohantak a verem köré.

– Ezt mégsem kellett volna hagyni – sopánkodott Szörnyeteg Lajos.

Mikkamakka mélyen a gödör fölé hajolt.

– Nagyon megütötted magad?

Bruckner Szigfrid nem válaszolt, csak sírdogált, zokogott, jajgatott a verem fenekén.

– Na gyere már ki – mondta Maminti. – varázsolok neked egy létrát. – Csinált a varázspálcájával egy krikszet meg egy krakszot. – Csiribá, csiribi, legyen itt egy létra!

A létra zúgva átrepült a légtéren, és besuttyant a gödör fala mellé. Szigfrid nyöszörögve föltápászkodott, és jajgatva fölmászott a létrán. A bal tenyerében nagyon szorongatott valamit.

– Mit jajgatsz, nem törött el semmid – mondta neki Mikkamakka, miután alaposan szemügyre vette a veremből kimászót.

– Dehogyisnem, dehogyisnem törött – siránkozott Bruckner Szigfrid. – Ide nézz! Kitörött. – Mikkamakka elé tartotta a bal markát. Valami sötétlett a bal markában.

– De hát mi ez? – kérdezte Ló Szerafin.

– Mi ez, mi ez?! – háborgott Bruckner Szigfrid. – Nem látod?! A betömött szemfogam. Kitörött. Ez a csodafog.

– Mit siránkozol – mondta szigorúan Mikkamakka. – Megérdemelted.

– Igaz, igaz – mondta sírósan Bruckner Szigfrid. – Nagyképű voltam… Ne haragudjatok rám… Mondd, Maminti, nem tudnád visszavarázsolni?

– A fogadat?

– Igen – mondta reménykedve Bruckner Szigfrid.

– Sajnos, nem – csóválta a fejét Maminti. – De tudod mit! Idevarázsolok egy gránitkövet. Csiribi-csiribá, legyen itt egy gránitkő!

És már zúgott is a levegőben a gránitkő.

– Vigyázz, rád ne essen! – kiabált Ló Szerafin.

Na persze hogy nem esett senkire, szép csendesen odatornyosult a lábuk elé.

– Ez nagyon szép volt. Gratulálok, Maminti – mondta Vacskamati –, csak azt mondd meg, mit csinálunk a gránitkővel?

– Ide fölülre beleágyazzuk Bruckner Szigfrid kitörött szemfogát – mondta Maminti. – Add csak ide! Így ni. És ez itt marad örök emlékeztetőül, hogy senki se legyen többé közülünk felvágós.

Bruckner Szigfrid fancsali ábrázattal nézte a művet.

– Szegény fogam – zokogott –, mit kellett megérned!

A többiek felélénkültek az események eme új fordulatától.

– Egy kis verset is kéne a gránitba vésni arany betűkkel – mondta Vacskamati.

– Úgy van, úgy van – helyeseltek a többiek, és Vacskamati már mondta is.

– Például az nagyon jó lenne, hogy:

Ez arról egy emlékmű,
hogy így jár, aki nagyképű.

– Elég gyenge versike – fitymálta Aromo.

– Ugyan, van is neked költői érzéked – vette védelmébe Ló Szerafin Vacskamati zöngeményét. – Nagyon jó versike. Tanulságos. Véssük csak!

És vésték, kalapálták, aranyozták. Egykettőre elkészültek vele.

– Na, akkor minden rendben van – mondta elégedetten Mikkamakka –, nem is végződött olyan rosszul ez a történet.

– Te meg, Bruckner Szigfrid – mondta szigorúan Aromo –, ígérd meg, hogy nem leszel többé nagyképű!

Bruckner Szigfrid vadul szökkent egyet, kidüllesztette a mellét.

– Épp a te szád jár! Egyáltalán hogy mersz engem megszólítani! Hol van a te fogad gránitba ágyazva, kiállítva az erdőn? Hol állítottak a te szemfogadnak emlékküvet? Sehol! Mert kinek a szemfogának van emlékküve? Gránitból, arany betűkkel! Kinek? Csodabruckner Csodaszigfridnek! Csodanekem.

A többiek földbe gyökerezett lábbal nézték. Megszólalni csak Dömdödöm tudott.

– Dömdödöm – mondta megrendülten.