Elhalkul a zene… tompa hangok… különválik a külvilág és a gondolataim.
Csak apró zajokat érzékelek… eltörpülök a világhoz képest.
Túl sok a zavaró tényező… túl sok erősebb akarat.
Kicsi vagyok hozzájuk képest, nem vehetem fel a harcot velük, hisz alulmaradok.
Már csak úgy létezek itt , a valóságban mint egy árnyék. Élem a mindennapjaimat, mint egy gép. Minden nap ugyanaz, egyik nap sem különb a másiktól. Már észre sem veszem a napok múlását, túl monoton már minden. Engem sem vesz észre a tömeg. Átgázolnak rajtam, levegőnek néznek. Aki felfigyel rám, az nem tud mit tenni. Kevés vagyok hozzájuk képest. Elvesztem egy világban, ahol már csak egy szürke árnyék vagyok. semmi több!
Egyedül maradva a tömeg közepén… belefáradva a harcba. Ha többet úgyse kaphatok, akkor már mire is számítsak?
Egyszer talán valaki észrevesz… visszaránt a sötétségből. Megfogja a kezem és nem engedi, hogy elragadjon az egyszínű másvilág.
Most csak egy falevél vagyok, melyet a szél ide-oda sodor. Nem találom magam… nem találom az utat, amely elvezet oda, ahol valaki lehetnék. Nem egy alak a rengeteg árnyékban… nem egy idegen, kit árnyékként kezelnek.
Az akarok lenni akit észrevesznek, akivel törődnek, akinek kimutatják, hogy szeretik. Akit nem hagynak magára a világ sűrűjében. Aki ér annyit az emberek szemében, hogy karon ragadják. Akit valaki őszintén szeret és visszarántja a magány birodalmából.
Egy apró könnycsepp. Talán a remény megmaradt még, de a könnycseppel elvesztettem a hitem. Ahogyan földet ér és szétoszlik a padlón, elveszik a rengetegben úgy fogom eltűnni én is… elsodor az ár és nincs aki visszatartana…
Egyedül a tömeg közepén távoli barátokkal, kik most nem segíthetnek…
Akik itt vannak és “barátok” sorsomra hagytak… csak akkor kellek nekik, ha baj van, mint egy bábut ide- oda mozgatnak. Vannak érzéseim, de ezzel nem foglalkoznak.
Mire is számítottam!
Nem akarok beletörődni, nem akarom elfogadni, de akkor sem fognak többre tartani. Pedig én nem csináltam semmit …
Miért ezt kapom cserébe a szeretetemért?
