.jpg)
Még mindig csak újabb kérdések. Túl sok a miért az életben.
Vihar előtti csend uralkodik a tájon, túl nyugodt, túl békés minden.
Már kezdtem beleélni magam, hogy végre elvonulnak a viharfelhők a fejem felől.
De csak egy ámítás volt csupán az egész. Nem több mint puszta remények…
De minek nekem újabb remény?
A reményekkel nem fogok új életet kezdeni. Ahhoz tettek is szükségesek.
Nem is az új élet kezdésében van a baj, hanem az akadályokkal.
Nem tudom leszek e olyan erős hogy át tudjam őket ugrani, átszelni akár sebek árán is.
Már annyiszor próbálkoztam, de sosem értem el a célszalagot. Valami mindig visszarántott.
Talán nem készültem még fel rá…. de akkor mi értelme lenne az egésznek?
Mindig kap az ember lehetőségeket, csak ki kell használnia az életben…
Ám mi van akkor ha kihasználja de nem történik semmi változás?
Mi van akkor ha ugyanúgy a zord vihar a környezetét uralja továbbra is?
Mi van akkor ha nem tud szabadulni a fogságától a világnak, melyben már nem szívesen él tovább.
Egy új világot próbáltam magam köré építeni, de összedőltek a falak körülöttem.
Széthullott mindaz amiért azt hittem érdemes tovább reménykedni.
De nem tudom van e értelme egy újabb remény köré szőni az álmaimat.
Van e értelme tovább bizakodni, várni a jobb jövő reményében…
Talán…
De nem tudom leszek e olyan erős hogy egy újabb világot fel tudjak építeni ami addig is erőt ad majd nekem a küzdésért
Már túl sok volt a harc… túl sok volt a kudarcokból… nem akarom feladni, nem ilyen könnyen.
Ám nincs indokom a tovább harcolásért sem. Nincs senki aki reményt nyújtana a sötétségben.
Talán…
Ha valaki jön és felnyitja a szemem, erőt ad a küzdésre…
Akkor talán már képes leszek egy újabb csatát megvívni a győzelem reményében….
De egyedül most kevés vagyok ehhez. Az önismeretem már bebizonyította, hogy szükségem van valakire aki támaszt képes nyújtani ebben a helyzetben majd.
Most már csak egy újabb kérdés merült fel…
Eljön valaha az aki magát a világot fogja jelenteni számomra?
.jpg)
